Vájislách – És küldött…
Tóra:1Móz 32:4–36:43
Haftara: Ób 1:1-21
Egyáltalán szükség van változásra?
Nem jó úgy Jákób, ahogy van? Csak tanulja meg elfogadni önmagát, és könnyebb lesz az élete. Úgysem tud kivetkőzni a bőréből, nem igaz?
Nos, Jákób nem jó úgy, ahogy van. Változnia kell, nincs más opció. De vajon ez baj?
Ézsau az, aki készen van. Aki befejezett Ézsauként született meg, még a szőre is megvolt. Innen kapta a nevét is. Ászáu az Ászá, azaz csinál szóból származik. Ő már elkészült, „meg lett csinálva”, az, aki. Készen érkezett. Kész férfi, kész vadász, kész harcos. Az apjának nagyon tetszik. Talán bele is látja a fiúba mindazt, akivé ő is szívesen vált volna. Kicsit talán el is hiszi, hogy ott lakik benne ez a vad, szabadon vágtázó szilaj lény.
Ézsau pedig egyre inkább ilyenné kezd válni. Csapnivaló pátriárka, csapnivaló férj, csapnivaló testvér, de amikor a vadont járja, nincs nála félelmetesebb.
Jákób kapaszkodva érkezik. Szeretne valakivé válni, szeretne előre jutni, megtalálni, megszerezni, megtanulni a helyét. Tanulja a szerepét, tanulja az állatokat, a családot, tanulja a pátriárka életét. Nincs készen. Ézsau igen.
Ézsau az, aki. Az volt már gyereknek és ifjúnak is, nem is képes másra meglett felnőttként sem. Négyszáz emberrel felfegyverkezve érkezik a messzi földről hazatérő Jákób elé. Sosem fog megváltozni. Nem csak ő, sajnos a történelemből tudjuk, hogy utódai sem. Edómmal mindig is megvolt a konfliktus, de edóm egyik pusztába szakadt törzse enél is messzebbre ment. Ők voltak az amálekiták, akik nem pusztán egy vad és ellenséges szomszéd, hanem olyan csoport, amely nem tud megnyugodni amíg Izráel létezik. Az amálekiták sem tudtak változni, megnyugodni, letelepülni, együttműködni. Semmi sem változtak.
Nem Ézsau van jobb helyzetben itt a Vájisláchban.
Mintha az Örökkévaló is felfigyelt volna a változni vágyó, forrmálódó Jákóbra a készen született Ézsauval szemben.
Nem lehetséges, hogy a változás, a formálódás nem a kivétel, hanem a szabály? Valójában egyikünk sem születik késznek. Nem is vagyunk készen, amíg lélegzet van az orrunkban. A változás szüksége nem tévedés, nem hiba a rendszerben. Maga a rendszer. Az Örökkévaló megteremtett, és egy célt adott eléd, amihez tanulnod, változnod, növekedned kell. A változástól lesz szép a történet. Ez talán a Vájislách első nagy üzenete számunkra.
Megteremthetett volna tökéletesre? – kérdezed. Mégis mit jelent a tökéletes? Azt hogy unalmas? Gépies? Igen. Teremthetett volna ilyennek. De inkább úgy döntött, lehetőségeket, próbákat ad elénk, hogy azokban edződve, tanulva közelítsük a célt. A tökéletes ebben az értelemben azt jelenti, ott tart, ahol tartania kell, hogy végül elérje a célt.
Jákób pontosan ilyen. Érzi és látja, hogy változnia, növekednie kell, és ez a változás első kulcsa. Innen indul a Vájislách története.
Irány a kényelmetlen
A második, ami a változás elengedhetetlen feltétele volt, és most beérett, a kényelmetlenség. Annyira kényelmetlenné vált a helyzete, hogy ki kellett mozdulnia a megszokottból.
Annyira kényelmetlenné vált a biztosnak tűnő állása Lábán és fiai gazdaságában, hogy tanácsosnak tűnt inkább a bosszútól lihegő testvére felé venni az irányt. Lábán fegyveresen üldözi őt, hogy végül egy emlékoszlopot állítottak a határon. Persze ez a megbékélés jele, de csak annyira, hogy Jákóbnak ne legyen kedve visszatérni később.
Aztán pedig eljött az a bizonyos éjszaka a Vájislách kezdetén. A nyugtalansága annyira elviselhetetlenné vált, hogy a legkényelmesebb megoldás az volt, ha a gázlónál a szabad ég alatt, egyes egyedül tölti el az éjszakát.
Vegyük észre, hogy Jákóbunknak két sorsdöntő találkozása volt az Örökkévalóval. Egyik esetben sem a saját ágyában aludt, hanem a szabad ég alatt. Kényelmetlenül, magányosan, félelmektől hajtva, a bizonytalan felé úton.
Jákób története ott kezdett kibontakozni, hogy érezte a változás, a növekedés szükségességét. Meglátta, mi az, ami nincs neki, és megtanult sok hasznos dolgot, ami segíthet megszerezni azt. Általában nem erőszakkal lépett fel, hanem csendben dolgozott, kalkulált, észrevétlenül előzött, és …mit szépítsük – csalt.
Megtanult kapaszkodni, munkálkodni, észrevétlenül saját kezébe venni a dolgokat.
Nagyon sokáig nem tanulta meg felvállalni a konfliktust. Nem tanult meg félelmetesnek lenni, veszélyesnek lenni, szembe nézni, beleállni a küzdelembe.
Azután lassan ennek is eljött az ideje. Az elkerülhetetlen csata Lábánnal. Mindazt, amit Istentől kapott, most az após egy gyors rohammal visszavenné, és ő mehetne kisemmizetten hazáig. Az első olyan pillanat, amikor nem sikerült elsunnyognia, és amikor először tapasztalja meg azt is, hogy amire nincs ereje, abban Isten valahogy mégis elrendezi a dolgokat.
Most pedig a Vájislách hetiszakaszhoz érve Ézsauval közeleg az elkerülhetetlen találkozás, ami még inkább elkerülhetetlenné teszi a változást. Már nincs hová visszamenni. Az egyetlen út azon a gázlón át vezet.
A változás titka: találkozni Valakivel.
De aki valójában ezt a hatalmas változást elhozza, annak a neve rejtve marad a történetben. Valaki, avagy „egy férfi”.
Csendben osont oda Jákóbhoz? Vagy ordítva rohant rá? Arra ébredt Jákób, hogy valaki megragadta őt? Esetleg azt álmodta, hogy birkózik, és arra ébredt, hogy valóban ezt történik vele? Milyen lehetett a csillagok homályos fényében érezni, ahogy egy alig látható alak megragadja őt? Huh! Libabőrös lett a hátam!
Ki ez a titokzatos Valaki? – a Vájislách nagy titka
Bizonyos nézetek szerint Ézsau védőangyala támadt Jákóbra (Berésit Rabbá 77:3), ilyen módon egy Jákóbbal valóban ellenséges szellemi lényről van szó. Jákób harca eszerint a vélemény szerint az örök küzdelem Izráel és a rá támadó sötétség között, hiszen Ézsau utódai közül került ki Amálék is, az örök ellenség.
A kis laikus ellenvetésem itt, hogy ha valóban egy veszedelmes szellemi lény a támadó, akkor Jákób miért egyedül küzd? Úgy látom a szövegből, hogy Jákób sem erre a következtetésre jutott.
Lehetett ez saját lénye, árnyékszemélyisége, önmaga, a változás küzdelmében a régi énje. A Zohár szerint saját „jécerével”, azaz ösztöneivel küzdött meg. (Zohár 1. 146a)
OK. Ezt is értem valahol. Az álom, ahol egy arctalan ismeretlen tör az életünkre, és véget nem érő módon üldöz, valójában sokszor a saját változással küszködő árnyékunk. Mi magunk vagyunk. Sőt! Ha álmunkban sikerül vele szembenéznünk, és nem menekülünk tovább, talán véget is ér az üldözés. Van ez így. S amikor felébredünk, talán időbe is telik megérteni, hogy mindez csupán álom volt, és itt vagyunk az ágyunkban, a megszokott kis életünkben.
Csakhogy Jákób minden lépésnél élesen emlékezett arra, hogy itt bizony nem álomról volt szó. Valakivel valóban küzdött, mert most fájdalmasan sántít.
Jákób meg is adja a választ: Penuélnek nevezi el ezt a helyet: Isten arca, vagy Isten megjelenése. „Láttam Istent színről színre, mégis megmenekültem.” – hangzik el a Vájislách hetiszakaszban.
Vagy Hóseás visszatekintését nézve:
Már az anyaméhben rászedte testvérét, ereje teljében Istennel küzdött. Küzdött az angyallal, és győzött, hogy az sírva könyörgött neki. Bételben talált rá, ott beszélt vele. Bizony, az Úr a Seregek Istene; az Úr: ez az ő neve. (Hós 12:4-6)
Az angyal: a szó annyit jelent, küldött. Nem mindig ugyanabban az értelemben találjuk a Bibliában. Néha Istent szolgáló szellemi lényekről van szó, néha csupán emberekről, akiket Isten küldött egy feladattal, néha pedig… nos, itt kezdődnek a legmélyebb titkok. Az Örökkévaló, mégis emberi, fizikai, de nagyon titokzatos formában. Úgy ahogy elképzelni sem tudjuk. A Világ teremtője, miközben ott trónol minden teremtett valóság fölött, mégis közel jön Jákóbhoz, hogy találkozzon, hogy birokra keljen, hogy változást hozzon, hogy számonkérjen és megáldjon.
Kevesebb lett azzal, hogy ezt tette? Egy picit sem! Még fenségesebb és még ámulatbaejtőbb, hogy ezt is megtette.
Miért történt ez? Mert ez a találkozás volt a kulcsa a változásnak. Jákób nem léphetett be az Örökkévaló tróntermébe. Nem mehetett fel a lépcsőn, hogy Elé álljon. Ott, az ő szentségében egy pillanat alatt sistergett volna el. Mit szépítsük. Jákób úgy állt volna az Örökkévaló elé, mint aki becsapta az édesapját, nem tisztelte az elsőszülöttséget, sokakat becsapott, és most épp menekül bűnei következményétől. Ez nem működik, még Jákóbnak sem.
De fordítva igen. Az Örökkévaló eljöhet, közel jöhet Jákóbhoz, és belemehet ebbe a küzdelembe. Megáldhatja, útnak indíthatja, alkalmassá teheti, sőt, újjá is teremtheti őt.
Izráel úgy született, hogy Isten közel jött.
De működhet ez nálam is? Lehetek-e én is Izrael egyszer?
Tudod, Jákób történetében van valami egészen megnyugtató: ő sem tudott felmenni Istenhez. Nem tudott bekopogni a menny kapuján, hogy „Elnézést a zavarásért, de beszélnünk kellene…”
Nem ment volna. Nem is élte volna túl. Isten ezért inkább lejött hozzá a gázlóhoz, porosan, éjszaka, birkózáshoz öltözve.
Velünk is pontosan így történik. Amikor sírva imádkozunk változásért, amikor már nincs út visszafelé, nem tudjuk tovább rejtegetni elveszettségünket, egyszer csak ott van Ő.
Nem mi emelkedünk fel a mennybe, hanem a Menny jön közel hozzánk. Néha csendben, néha fájdalmasan, néha meglepően emberi módon, akár egy fáradt, kérgeskezű, szelíd zsidó ács formájában.
És ha ennél a pontnál valaki felteszi a kezét, hogy:„Várjunk, ez nem úgy hangzik, mint… hát… Jézus?” akkor azt mondom: jó füled van.
De erről majd tényleg beszélhetünk egy következő alkalommal.
Kérdésed van? Változni szeretnél? Ingyenesen fel tudunk ajánlani egy beszélgetési lehetőséget. Bogi is, én is vagy együtt is szívesen meghallgatunk. Nincsenek válaszok a zsebünkben. Legfeljebb két változni vágyó ember saját tapasztalata. Érdekel? Csak jelezz bármelyik csatornánkon!
