Váérá
Tóra:2Móz 6:2–9:35; Haftara:Ez 28:25–29:21
Jó kérdés. Erről szól talán a legtöbb film: Bud Spencer és Terence Hill ezért osztja a pofonokat, Monte Cristo grófja emiatt teszi tönkre az őt eláruló korábbi barátait, a Tizenkét dühös ember szintén az igazságot keresi és Liam Neeson is ezért borít vérbe utcákat és házakat az Elrabolva filmekben. Mi, nézők pedig ritkán aggódunk az elnyomóért, bűnözőért, csalóért, emberrablóért…, csak várjuk, hogy az igazság végre beteljesedjen.
Ugyanezt várnánk a valóságban is: politikai híreket olvasva, háborúkról, terrorcselekményekről, bántalmazásokról hallva, vagy a saját életünk konfliktusaiban. Vágyunk az igazságra, és újra meg újra megszólal bennünk a kérdés: Hol van az igazság? Hol van Isten?
A Váérá őszintesége
Szeretem a Biblia kendőzetlen őszinteségét. Nem idealizál, nem kozmetikáz, már-már megbotránkoztató nyíltsággal tárja elénk az eseményeket, gondolkodásra, értékítéletre biztat.
A Váérá elején Isten újra kijelenti Mózesnek, hogy ki is Ő, és mi a terve a néppel: 1. kivezeti az egyiptomi szolgaságból, 2. megváltja és 3. saját népévé teszi őket, 4. megmenti a szolgaságtól, és 5. elviszi őket saját, megígért országukba. Ezután a fáraóhoz küldi Mózest az üzenettel: „Engedd el a népemet”. Azt is hozzáteszi:
„Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó nem hallgat rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregemet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait.” (2.Mózes 7:3-5)
Itt következnek a csodajelek és a csapások – a Váérá az első hetet meséli el. A történet sodró, izgalmas, mégis érdemes megállnunk egy pillanatra, és feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket „nem illik”, pedig a szöveg maga vezet feléjük.
Milyennek látjuk itt Istent? Évszázadokon át eltűri, hogy szövetségeseinek utódai rabszolgaként éljenek, s mikor végre meghallja kiáltásukat, a nép hirtelen még rosszabb helyzetbe kerül. Előre közli, hogy megkeményíti a fáraó szívét, majd számon kéri nemcsak az uralkodón, de az egész egyiptomi népen annak döntését. A Váérá nem könnyíti meg, hogy Istent gondoskodónak és igazságosnak lássuk – de ha hajlandóak vagyunk kilépni a jónási „Igazam van! Haragszom mindhalálig!” állapotból, és válaszokat keresni a kérdésekre, érdekes összefüggésekre találunk.
Hát nem hallja Isten???
Ez a kérdés messze túlnyúlik a Váérán. Miért kellett Izraelnek évszázadokon át rabszolgaságban élnie, elszenvednie elnyomást és gyermekgyilkosságokat?
A klasszikus magyarázók több oldalról közelítenek. Rási a Berésit 15 próféciájának magyarázatában rámutat, hogy a szabadítás már Ábrahám idejében része volt az isteni tervnek, a késlekedés oka tehát nem Isten közömbössége, hanem az ígéret beteljesedésének időzítése. Nachmanidész a célról is beszél, ugyanannál a próféciánál: Isten kivárja, míg az erkölcsi romlás – legyen szó az emóriakról vagy Egyiptomról – eléri azt a szintet, ahol az ítélet elkerülhetetlen.
A midrás (Sémot Rabbá) a nép kiáltását emeli ki: Isten nem lép addig, míg nem fordulnak Hozzá segítségért. Rambam a szabad akarat és az emberi felelősség felől közelít: hogyan értelmezhetnénk ezeket, ha Isten a bűnt már a kezdetekkor megakadályozná?
S ha gyakorlatiasabb magyarázatot keresünk, nézzük meg a történelmi logikát! Izrael hetvenfős családként érkezik Egyiptomba, mikor Jákób fiai már javában saját egzisztenciájukat építik. Egy-két generáció, és talán szét is esik a kötelék, vagy a szomszédos kánaáni városállamok fognak össze ellenük, mielőtt potenciálisan komoly veszélyt jelentenek. Egyiptomban viszont biztonságban növekedhetnek családból néppé, s az elnyomás árnyékában az összetartozás, a közösségtudat is erősödik.
Nincs válaszom, nem is lehet, minden „miért-engedi-Isten” kérdésre, főleg, ha az egyéni sorsokat nézzük. De ha harag helyett őszintén keresünk, sok minden érthetőbbé válik.
Hogy kérheti számon?!
Nézzük most egy kicsit a fáraó oldalát! Ha Isten keményíti meg a szívét, hogyan kérheti számon rajta a döntéseit – egy bűnt, amit maga az igazságos Úr indukál?
A válaszban sokat segít a Váérá figyelmes olvasása. Sorolja az első 7 csapást: vérré válik a víz, jönnek a békák, férgek (szúnyogok), rovarok (vadállatok/böglyök), dögvész, s azt látjuk: „a fáraó szíve erős (kemény) maradt”, „a fáraó konokká tette a szívét”. A hatodik, a fekélyek csapása az első alkalom, mikor „az Örökkévaló erőssé tette a fáraó szívét”, de a jégesőnél ismét visszatérünk a régi helyzethez: a fáraó „újra vétkezett és konokká tette a szívét ő és szolgái”.
Nachmanidész és Szfornó szerint Isten itt épp a szabad döntést védi: nem engedi, hogy a fáraó pusztán félelemből vagy érzelmi sokk hatására, sajnálatból engedjen. Rási másképp közelít: a szív megkeményítése nem oka, hanem következménye a fáraó korábbi gonoszságának, hiszen látjuk – hét csapásból hatnál a fáraó keményíti meg a saját szívét, önállóan dönt. Isten nem a szabad akaratot veszi el, hanem – büntetésként – a megtérés lehetőségét. Van pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni.
Kollektív büntetés?
Rendben, fogadjuk el, Isten előre tudása nem kényszeríti a fáraót cselekvésre, személyesen és uralkodóként is felelős a döntéseiért. De akkor hogy nézheti el Isten, hogy az egyiptomi nép (sőt, néhány csapás során a saját népe is!) a fáraó vétke miatt szenvedjen?!
Először is a midrások kiemelik: itt nem a fáraó személyes rabszolgáiról van szó, hanem egy olyan társadalomról, amely rendszerszinten épül az elnyomásra. Az Egyiptomot érő csapások láthatóvá teszik azt a szenvedést, melyet Izrael addig „láthatatlanul” hordozott. Ahogy ma is egész országot ér a szankció, ha az ország vezetői nem tartják be a nemzetközi megállapodásokat, s így az egész nemzet szembesül a vezetés döntéseinek következményeivel, úgy Isten itt is az egész országgal számol el a népével való bánásmód miatt.
Nachmanidész a fokozatosságra is rámutat: az egyre súlyosbodó csapások és az előzetes figyelmeztetések (a békák, böglyök, dögvész és jégeső előtt Mózes figyelmeztet, van idő felkészülni) lehetőséget adnak a menekülésre, megtérésre.
Miért engedi Isten?!
Ez a kérdés gyakran felbukkan a mindennapjainkban, ki őszintén, ki vádlón kérdezi, és nem lehet rá általános érvényű választ találni. Mintha azt várnánk egy orvostól, hogy ugyanazzal a gyógyszerrel gyógyítsa a tüdőgyulladást, gyomorégést és az aranyeret is. Nincs csodaszer, nincs univerzális felelet – de ha figyelünk, a Váérá elindít bennünk néhány gondolatot.
Istennek fontos a szabad akaratunk. Nem foszt meg tőle akkor sem, amikor ezzel másoknak fájdalmat okozunk. Egymásért való felelősségünk csak úgy számonkérhető, ha a döntéseknek kifutásuk van, és láthatóvá válnak a következményeik.
Bár Isten nem feltétlenül avatkozik bele az életünkbe, gyakran az átélt szenvedést hosszú távon a javunkra fordítja. Ahogy József is úgy került „helyzetbe”, hogy eladták a testvérei, Izrael népe most évszázadok fájdalmán keresztülmenve összetartó (bár lázadozó) közösséggé érve hagyja el Egyiptomot. Olykor idő kell, hogy meglássuk, miként válik hasznunkra egy küzdelmes időszak.
Az is előfordul, hogy a szenvedés az egyetlen módja annak, hogy hajlandóak legyünk Istennel foglalkozni. A tíz csapás célja nem Egyiptom letarolása volt – ahhoz elég lett volna némely csapásnak folytatódnia. Isten esélyt adott – Izraelnek, Egyiptomnak, magának a fáraónak is, aki megkérdezte: „Ki az Örökkévaló, hogy hallgassak a szavára?”
Miért engedi Isten? A legfontosabb kérdésekre a válaszok összetettek. Ez nem jelenti azt, hogy nincs válasz, csak azt, hogy több idő kell a megtalálására.
Ha szeretnéd, szívesen beszélgetünk veled, hogy a te kérdéseidre is együtt keressünk válaszokat.
