Mikkéc
Tóra:1Móz 41:1–44:17
Haftara: Zak 2:14–4:7
Az idő nem gyógyít.
Pedig ezt mondja minden botcsinálta tanács. “Minden csuda három napig tart”, vagy “Majd idővel könnyebb lesz”… A gyógyulásnak kell az idő. De az idő önmagában nem gyógyít, inkább csak eltemeti a dolgokat.
Jobb esetben ezek a dolgok egyszer csak borulnak, előkerülnek, és foglalkoznunk kell velük. Van rosszabb eset is. Mikor nem kerül elő, nem akarunk foglalkozni vele, talán nem is tudjuk, hogy foglalkoznunk kellene vele, miközben nem értjük, miért miért viselkedünk furcsán, miért félünk ártalmatlan dolgoktól, vagy a gyermekeink, a következő generáció miért éli át – néha hatványozottan – ugyanazt, amit mi is megpróbáltunk eltemetni.
Hát, ez ilyen.
13 év után…
József Egyiptom második embere lett. A fáraó nevében intézkedik, hoz gazdasági döntéseket, szed adót, figyel az ország biztonságára. Új élete, családja, gyermekei vannak. Az idő begyógyította a sebeket? Egy nagy túrót! Ez a nagyhatalmú ember zokogásban tör ki, el kell vonulnia. Egy furcsa macska-egér játék kezdődik.
„Jaj, de hát neki meg kellene bocsátania, mert az a szép! Mégiscsak a testvérei, vagy nem? Csúnya dolog a bosszú…!” és még sorolhatnám a kegyes szólamokat, hogy akit verembe dobtak, kifosztottak és eladtak a halálba a saját testvérei, arra milyen kötelezettséget ró a vallásosság.
A megbocsátás kérdésével még fogunk foglalkozni. Most elég annyi, hogy József ennek a helyzetnek áldozata. Elsőként nem neki van dolga ezzel. Most csak annyit látunk, hogy az idő egyáltalán nem gyógyította meg azt, amit átélt. Mondjuk ki bátran: Nem ő adta el saját magát rabszolgának, tehát ne adjunk neki feladatokat még a tetejébe!
De nézzük csak a testvéreit! Mi járhat a fejükben? Mikor legeltetni indulnak, mikor hazatérnek a mezőről, és a tekintetük találkozik, mikor apjuk felsóhajt: „Szegény József ezt nem láthatta…” Begyógyítja az idő?
Mi járhat Jákób fejében? Eszébe jut a pillanat, mikor félig vak édesapját becsapta, és a testvérét egy fontos pillanattól megfosztotta? Úgy tűnik, ezeket a dolgokat is csak az idő gyógyítgatta, vagy inkább temette el. Nem hallunk igazi bocsánatkérést, megbocsátást az Ézsauval, vagy édesapjával való találkozás során.
Mi járhatott Izsák fejében? Vajon eszébe jutott még Izmael, az elüldözött testvér? Vajon eszébe jutott még az a pillanat, amikor édesapja megkötözve fölrakta az oltárra? Ábrahám hősies engedelmessége vajon hogy festett az ő oldaláról? Talán valahogy így: „Az én életem nem is számít igazán, ha Istenről van szó. Csak azért vagyok fontos, hogy az apám elnyerje bennem a jutalmát. De ki vagyok én, ha épp az apám nincs ott, hogy Istennel üzleteljen?” Mindenesetre Izsák megtalálta az örömét az egyik fiában, a közös hobbiban, a finom ételekben, és látszólag átnézett a másik fián, és talán a feleségén is. Így telt nagyjából eseménytelen élete.
Az idő semmit nem gyógyított meg. Inkább eltemette a dolgokat, amik így bizonyos mintázatokban mintha egyre nagyobb hullámokat vetnének az újabb nemzedékekben. Minden nemzedéknek megvannak a maga bűnei, de valahol mind érthetővé is válik a hozott terheket nézve. Mentség van rá. Ne bolygassuk! De amit nem bolygatunk, az pusztítani fog. Ajjaj!
Felelősségvállalás
Ahogy a múlt héten láttuk Júda történetében, ebből a családból már elmenekülni sem lehet. Júda maga mögött hagyta az apai házat, elszakadt testvéreitől, a közös batyutól, a hurcolászott bűntudattól és sérelmektől, de valahogy elfutni mégsem sikerült ez elől. Végül ki kellett mondania: Elrontottam. Júda elkezdte vállalni a felelősséget egy súlyos mulasztásával kapcsolatban. Hirtelen már nem az az ember, aki volt.
A Mikkéc hetiszakaszban nincs feloldás. Úgy fejeződik be, mint egy gonoszul megkomponált TV sorozat. A pattanásig feszített szituációnál egyszer csak stáblista. Jövő héten megtudjuk, mit történik. Persze nem a Tóra ilyen könyörtelen, csak azok, akik felosztották hetiszakaszokra. De talán mégis van haszna.
A Mikkéc arról szól, hogy a bűntudatot el lehet temetni, de nem akármeddig. Arról szól, hogy a bűntudat állandó félelmet generál, és ott üt vissza, ahol nem is gondolnánk. Arról szól, hogy nem menekülhetünk előle örökké, vagy ha mégis, az sokkal rosszabb lesz, mint ha végre magunkba néznénk.
A Mikkéc történetében a testvérek egy hosszú útra indulnak, mert a József nélküli bűntudattal teli élet zsákutcába vezetett. Ezen a hosszú úton kockázatot is kell vállalniuk. Dönteniük kell, hogy elindulnak-e a veszélyes úton, elindulnak-e újra, mostmár Benjáminnal az oldalukon, vagy reménykednek, hogy az idő majd Simeon hiányát is begyógyítja? (Első útjukon Simeont túszként ott kell hagyniuk, második útjukra pedig magukkal kell vinniük a legkisebb testvérüket, apjuk új kedvencét.)
Ja, a szembenézés kockázatos. Nem tudjuk, mit találunk, de semmi sem lesz már olyan, mint régen. A bűntudat ismerős. Azzal el lehet lenni. Pusztít, megnyomorítja a gyermekeinket is, de ismerjük, hogy milyen, van taktikánk, hogyan éljünk vele együtt. Mikor elkezdjük bolygatni, mikor kimondjuk: „Én voltam. Elrontottam”, már nincs visszaút. Eleinte minden sokkal bonyolultabb lesz, szinte élhetetlen. Olyan mint Júda útja Egyiptomba.
Próbatétel
József egy kegyetlennek tűnő próbatétel elé állítja a testvéreit. Nem fedi fel a kilétét számukra. Látjuk is a történetben, micsoda gyötrelmeken megy át ezzel kapcsolatban. Kémeknek nevezi őket, fogságba veti Simeont. Majd amikor megérkezett Benjámin, vendégül látja őket, és újabb félelmetes helyzetet teremt: Benjámin zsákjába rejti a kedvenc kelyhét, és hazaúton rajtuk üt a katonáival, mondván, meglopták őt.
Mi a célja ennek a próbatételnek? Gonoszság? Bosszú? Játszma?
Nem. Bár elmondtuk, hogy József nincs könnyű helyzetben. Nem erőltethetjük rá, hogy megbocsásson a testvéreinek. Ő még úton van, és ez most jó.
A midrás szerint azonban József azért viselkedett idegenként testvéreivel, „hogy visszavezesse őket a megtéréshez” (כדי להחזירם בתשובה), és hogy kiderüljön, megismétlik-e korábbi tettüket. (Berésit Rabbá 92:3; 93:7)
A testvérek is úton vannak, és a József által állított próbatétel kitűnő lehetőség, hogy meglássa, és főleg ők maguk is meglássák, hol tartanak ezen az úton.
Ha a próba nem lenne, az olyan lenne, mint Jákób és Ézsau találkozása. Megússzák, de senki sem tudja, pontosan hol is tartanak.
Megismétlődik a szituáció: Egyik testvér rabságba jut. Kísérteties.
A testvérek beszélni kezdenek:
„Bizony, a testvérünkért bűnhődünk most…”
Rúben pedig:
„Megmondtam nektek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen…”
József pedig hallja és érti ezeket a szavakat.
Végre szavak
Végre nem csak a sötét pillantások beszélnek, nem csak az elhallgatott bűntudat feszül kimondatlanul. Végre beszélnek, szavakba öntik azt, ami történt. Végre magukra veszik a terhét, vállalják a kockázatát. Júda hazaérve Jákób előtt vállalja a felelősséget az ifjú Benjáminért, és egy idő után tényleg útra is kelnek megint.
Itt érkezünk el a túlfeszített pillanatig, amikor Egyiptomban a hazainduló Benjámin zsákjában megtalálják a kelyhet, és most Júda, bármit gondoljon is Benjáminról, szembe kell nézzen óriási felelősségével… az igazság pillanata, ahol elharapjuk a történetet. Mit fog tenni? Engedi, hogy a kis kedvencet elhurcolják rabszolgának? Vagy a védelmére kel? Könyörög? Kardot ránt? Ha ismerjük József történetét, tudjuk, hogy mi történik, de azért tanulságos, hogy a Mikkéc hetiszakaszt eleink itt vágták el.
A kibékülés bocsánatkérés nélkül,
bocsánatkérés felelősségvállalás nélkül
felelősségvállalás változás nélkül
… és változás próbatétel nélkül…
Nem lenne teljes, igaz?
Bűnbánat és megbocsátás – Mikkéc és Vájigás
Fontos azt is megértenünk, hogy a bűnbánat nem esik egybe a megbocsátással. Nem függ attól, valaki hajlandó-e megbocsátani az elkövetőnek. A bűnbánat az elkövető útja, a megbocsátás az elszenvedő joga.
Igen, nagyon sokszor hallottuk, bár nem annyira zsidó, inkább un. keresztény környezetben, hogy a megbocsátás kötelesség. A Tóra azonban egy picit sem sietteti a megbocsátást. Ugyanúgy utazás, mint az önvizsgálat, a bűnbánat. Nem az a kérdés, hogy megtesszük-e, hanem az, hol tartunk benne.
A legtöbben hordozunk sérelmeket, traumákat, követtek el ellenünk vétkeket. Felnőtt emberrel ritkán találkozom, aki ne hurcolna magával bűntudatot is. Vajon létezhet olyan, aki soha semmi rosszat nem tett, aki Jom Kippurkor a „Jók könyvébe” kerül? Nos, a Biblia szerint
„Nincs ember, aki ne vétkeznék”. (1Királyok 8:46)
Ha Isten letekint a mennyből, amit lát, hogy
„mindnyájan megromlottak, egyaránt elfordultak tőle, nincs aki jót tenne, egy ember sem.” (Zsoltárok 14:3)
„Gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Mózes 8:21)
Aki pedig igaz, és tiszta, maga az Örökkévaló. A hatalmas király. Bármit vétkeztünk is a testvérünk ellen, az Ő trónja előtt kell majd megállnunk. Ebben nagyon hasonlít a helyzetünk Jákób fiainak a próbatételére. Persze, minket is bántottak, az élet sokféle módon rángatott meg minket.
De a fájdalom, vagy az áldozati érzés önmagában még nem szerez engesztelést, és nem menti meg az életünket, a családunkat, a következő nemzedéket. Az átoknak meg kell törnie. Az úton el kell indulnunk.
A Mikkéc itt megáll. Nem azért, mert elfogyott a történet, hanem mert a döntő szó még nem hangzott el. A bűntudat már beszél, a felelősség már közelít, de a megbékéléshez valakinek még oda kell lépnie. A következő hetiszakasz ott veszi fel a fonalat, ahol már nem lehet tovább hallgatni, és ígérem, a válasz gyógyítani fog.
