Semot
Tóra: 2Móz 1:1–6:1
Haftara: Ézs 27:6–28:13
Gyermekkori traumák, identitásválságok sora, nyilvánvaló nehézségek és alkalmatlanság érzése, annak az érzése, hogy „valami baj van velem”, „kilógok a sorból”, kudarcok története, amik elől legszívesebben menekülnénk, nemhogy visszamenni „oda”, ahol ezeket átéltük.
Mi van, ha azt mondom, ez nem biztos, hogy a totális emberi csőd mintázata? Lehet, hogy ezt hívják „elhivatásnak”. Ha most sikerült meglepnem téged, kérlek, olvass tovább!
A mostani hetiszakaszunk Mózes születése és előtörténete. A címe: Semot, azaz nevek. Izráel fiainak a nevei, akik Egyiptomba érkeztek, majd a menedék státuszuk az évszázadok alatt rabszolgaságba fordult, és közben várták a megígért szabadítást. Ott volt a levegőben, hogy érkeznie kell a megígért szabadítónak, aki visszavezeti a népet az atyák földjére. Azután a szabadító megszületett. Elkezdődött Mózes ideálisnak egyáltalán nem nevezhető története.
De mi van, ha ez nem a hendikep, hanem megkerülhetetlen része az elhívásának? Miért gondoljuk egyáltalán, hogy az elhivatott életnek rózsás, boldog, simán felfelé ívelő történetnek kell lennie? Vegyük csak sorra:
1, Mózes születése nem egy várva várt királyi gyermek születése.
A Semot története szerint a Fáraó paranoiás képzeteitől vezetve elrendelte, hogy Izráel minden megszülető fiúcsecsemőjét el kell pusztítani.
Az egyszerű magyarázat számunkra, hogy ha nincsenek fiúk, a leányokat férjhez adják, a nép hosszútávon beolvad a környezetébe, megszűnik létezni ez az eltérő identitású zárvány Egyiptom testében.
A Midrás Rabbá (Shemot Rabbah 1:18) érdekes színt ad ennek a történetnek. Eszerint a Fáraó bölcsei és jósai kijelentették, hogy megfogant Izráel szabadítója, de azt nem tudták megmondani, hogy hol, és ki az anya. Ezért a Fáraó elrendelte a gyermekgyilkosságot.
Josephus is ismerte ezt a szálát a történetnek.
“Egy egyiptomi írástudó figyelmeztette a királyt, hogy egy héber gyermek fog születni, aki megalázza Egyiptomot és felemeli Izráelt.” Antiquitates Judaicae II.9.2–3
A Midrás rabbá azt is elmondja, hogy amikor Mózes születésekor az egész ház megtelt fénnyel (Shemot Rabbah 1:20)
Micsoda mély, eltemetett trauma egy gyermeknek, hogy minden sírása, nevetése, gügyögése életveszélyes és tilos, hogy édesanyja azért hagyja magára a nádasban, hogy az életét megmentse.
Mégis, így lett Mózes Mózessé. Mózes nem rosszkor született, hanem épp az ő születése volt olyan különleges, reményteli esemény, hogy a sötétség ösztönösen akarta elpusztítani őt.
2, Állandó mélységes identitásválság az ifjúkorban.
A Tóra szavai szerint Mózes dajkája tulajdon édesanyja lett, így Isten elkészített egy elrejtettséget a számára. A fáraó leánya fiaként, családjával, biztonságban nőhetett fel – valameddig. Eljött a pillanat, amikortól azonban át kellett adni őt a palotának.
Nevet is kapott: Mózes.
Héberül: מ־ש־ה -kihúzni, a „kihúzó”
Apró bibi, hogy a nevet nem az édesanyja adta neki, hanem a fáraó leánya, így ez az etimológia inkább utólagos.
Az egyiptomi nyelvben az „MS” tő gyermekre, „szülöttre” utal. Pl. „TutMOSE” Tut isten szülötte, vagy RaMSZesz (szándékosan emelem ki a tőhangzókat) Rá isten szülötte.
Most akkor melyik? Héber, vagy egyiptomi? Vagy nem véletlen ez az áthallás? Egyiptomi név, de tekinthetjük egy magasabb bölcsesség munkájának, hogy héberül éppannyira beszédes? Hiszen a reménység szerint ő „húzza ki” népét a bajból!
Mózes így nő fel. Sejtve az egyik identitását, és megélve a másikat, mindkét világban idegenül, de egy kicsit mindkét világban otthon. Ettől nem lesz egyszerűbb egy kamasz élete.
Josephus hangsúlyozza, hogy Mózes a legkiválóbb nevelést kapta, fontos hadvezérré lett, pl. Etiópia ellen vezetett hadjáratot, ugyanakkor nem vált igazi egyiptomivá.
A Semot rabbá szerint (1:26) Mózes egy napon, amikor a fáraó ölében ült, levette a koronát a fáraó fejéről, és a saját fejére tette. Mikor ezt a mágusok meglátták, rossz jelnek tekintették, és egy próbatételt javasoltak. Aranyat és izzó szenet tettek a gyermek elé, hogy megnézzék, melyiket választja. Ha az aranyért nyúl, ez azt jelenti, hogy hatalomra vágyik, és tudatos lázadást hajt végre. Ám a gyermek az izzó szenet fogta meg, és a szájába vette. Ezért lett ő „nehéz beszédű”.
3, Ugyanezért kellett sokszor az alkalmatlansággal is szembenéznie.
Nem lett udvari szónok, vagy természetes vezető, magával ragadó állócsillag. Sőt, segítségre szorult épp a kommunikáció tekintetében.
Talán épp ezért nem lett más következménye a fentebbi „koronás” sztorinak. Mert sem tudatos lázadás, sem eredendő alkalmasság nem volt benne.
Lehet, hogy ismerős az érzés, amikor túl nagy feladatok, kreatív kihívások után végre semmi másra nem vágysz, csupán csendben lenni. Mózesnek ez is megadatott. Végre nem volt más feladata, mint boldoggá tenni Cippórát, felnevelni Gérsómot, a fiát, vigyázni a birkákra, és nem keveredni bonyodalomba.
Aki ragyogó tehetséggel születik, természetes módon vezet másokat és az emberek minden szavát isszák, sok veszélynek is ki van téve ezzel kapcsolatban. A bölcsek nagyon fontosnak látták, hogy Isten épp ilyen körülmények között készítette Mózest, aki végül Izráel legmeghatározóbb és legalázatosabb – tényleg legalázatosabb – vezetőjévé vált.
4, Botrányok, bukások, amelyekre nem szívesen gondolhatott vissza.
Az első kísérlete, amikor össze akarta kötni két identitását, Egyiptom egyik hadvezéreként látni akarta, mi történik a héberek háza táján. Nagyon gyorsan bukott igazságosztó szerepében találta magát. Nem csupán a fáraó udvara fordult ellene, hanem még azok is, akiket szeretett volna megvédeni.
“Ki tett téged elöljáróvá és bíróvá közöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, ahogyan megölted az egyiptomit?” (Semot 2:14)
Már próbáltam. Nem ment.
Te mire szoktad ezt a négy szót mondani? Lehet, hogy olyasmire, amire épp akkor még nem voltál készen? Lehet, hogy volt elhivatásod, de még nem voltál felkészítve rá?
Az “én aztán soha többé” ilyenkor nem ad gyógyulást. A 80 éves Mózes elé a Semot hetiszakasz második felében ismét odakerül a feladat, amibe egyszer már belebukott.
Most azonban Isten adja kezébe a pásztorbotját, és készíti fel, hogy most már ne a saját ellenállhatatlan sármjával, ékesszólásával, katonai, vezetői képességeivel, hanem a tőle kapott erővel és talán az élet, a birkák, a család körében tanult türelemmel lásson a feladathoz. Most van készen.
Az út, amit Mózes bejárt, nem fölösleges vargabetű, nem akadály. Ez az elhivatás útja.
Azért vagyok ebben biztos, mert hasonló mintázatot megláthatunk Izráel nagyjainak az életében is.
József belebukott. Józsefet elutasították a testvérei. József Egyiptomba került, és a testvérei idegennek hitték, míg fel nem fedte önmagát. A szenvedései fontos részévé váltak szabadító történetének.
Sámson születése, amelyet angyal ígért meg, bukásai, ahogyan része lett a Filiszteus közösségnek és mégis szétfeszítette azt, ahogyan bukásai éppannyira vezettek Isten szabadításához, mint hőstettei.
Dávid szintén a Filiszteusok között bujkált, Izráel szabadításáért fáradozva, mégis elutasítva, üldözve. Hosszú évekig volt már felkent, de még üldözött.
Mindezek a hősök pedig előre mutatnak a Messiás eljövetelére.
Vajon a Messiásnak milyennek kell lennie? Azt gondoljuk, hogy egy jónevű ortodox családban születik meg, a legjobb rabbiktól tanul, és töretlen karriert fut be?
Érdekes módon, a próféciák legalább annyira ellentmondásosak a várva várt messiással kapcsolatban, mint maga Mózes története.
„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Jesájá/Ézsaiás 9:5-6)
„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Jesájá/Ézsaiás 53:3-5)
Jézus követői (pl. Bogival mi is) pontosan ezt a mintát láthatják Jézus életében is. Egy prófécia, egy paranoiás király gyermekgyilkosságai, egyiptomi gyermekkor, elrejtett évek, hosszas készülődés, értetlenség és elvettetés. Ma sok zsidó ember számára furcsa lehet arra gondolni, hogy Jézus nem „keresztény” volt, hanem utolsó leheletéig zsidó. Botrányos, hogy a követői mégis a legnagyobb gyengeségében, bukásában látják Isten legnagyobb szabadítását.
Igen, itt van egy feszültség a rabbinikus hagyományok és Jézus követői között. De ha Jézus története valóban messiási történet, annyit máris láthatunk, hogy kifejezetten beleillik ebbe a szabadítói mintába.
Ha viszont ezt a mintát látod a saját élettörténetedben, azt kell mondanom, kiváló társaságban vagy. Meríts reménységet, keresd, vajon Isten mire hívott el, hol szeretne áldássá tenni mások számára, hogyan fordulnak a próbáid szabadításba.
Bogi is, én is szívesen meghallgatunk, ha szívesen beszélgetnél erről, és saját megéléseink, tapasztalatunk alapján segítünk, ha el tudod fogadni ezt. Csak írj ránk!
