Slách Lechá
Tóra:4Móz 13:1–15:41
Haftara:Józs 2:1-24
Hallgasd meg Spotifyon, vagy görgess lentebb az olvasáshoz!
Hallottál már a PBD-ről?
Én még szinte hallom a fülemben Johnny bácsi érdes hangját:
„Fijúk-lyánok! A phí-bí-dít azt mindenkinek tudni köll!”
(János bácsi 1948-ban már nem tudott hazatérni Magyarországra az ösztöndíjáról. Egy életet élt le az Egyesült államokban. 1990-ben hozta magával furcsa tájszólását, finom amerikás akcentussal vegyítve, és persze mindazt, amitől mi el voltunk zárva addig, pl. igen tanulságos mozaikszavakat.)
A PBD jelentése: Perception (Észlelés), Behaviour (Viselkedés) és Destiny (Sors). Meg vagyunk győződve arról, hogy a valóság, ami körülvesz minket, meghatározza a sorsunkat. „Egy ilyen országban nem lehet…” „Egy ilyen családban nem lehet…” „Ilyen genetikával nem lehet…”
Valójában azonban ahogyan ÉSZLELJÜK a valóságot, amilyen történetet mondunk róla magunknak, aszerint fogunk viselkedni és A VISELKEDÉSÜNK határozza meg a SORSUNKAT.
Egy fiatal lelkész sorsát is, mikor huszonéves képpel fölmegy egy falusi szószékre idős, presbiterekkel szemközt. A srác sorsát, aki meg szeretné szólítani azt a bizonyos lányt, aki mindig itt szokott kutyát sétáltatni.
Olyanok voltunk, mint a sáskák…
Igen, már tudod, hová lyukadok ki. Izráel sorsát is ez pecsételte meg, pedig épp a hetiszakaszunk szerint készül elfoglalni Kánaán földjét.
Igen, jó, hogy észrevetted: A prostituált Ráháb sorsát is, aki a haftaránk szerint elrejtette Jerikóban az Izraeli kémeket.
Ez a hetiszakaszunk éppen. Slach Lechá! Szó szerint ezt jelenti: Küldj magadnak! A furcsa szófordulat mögött olyasmi állhat, hogy Izráel látni szeretné a VALÓSÁGOT, hogy megbizonyosodhasson a SORSÁRÓL. Jó helyen járunk? Az Örökkévaló erre válaszul mondhatta: Küldj ki akkor a magad kedvéért kémeket, és nézd meg a valóságot!
A valóság? Gigantikus szőlőfürt. Ez egyébként a mai napig Kánaán bőségének szimbóluma. A kémek mégsem lelkesek. Egy meggyökerezett kultúrát, fejlett hadsereget, magas falakat, óriás alkatú helyieket látnak, és mondanak róla egy történetet maguknak. Nagyon fontos megértenünk, hogy nem a valóságot mondják el most Izráel népének, hanem a történetet, ami a valóságot látva megszólalt bennük.
Jó a föld. Bőségben élnek az emberek. DE!
„A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberből áll. Sőt láttunk ott óriásokat is, Anák óriás fiait: PARÁNYI SÁSKÁNAK ÉREZTÜK MAGUNKAT, és ők úgy is tekintettek ránk.” (13:32-33.v)
Észlelés, Viselkedés, Sors! Sáskának láttuk magunkat, sáskaként viselkedtünk, és már ők is úgy néztek ránk. A valóság: a föld, amit Isten nekünk ígért. Az észlelés: aprók vagyunk, eltaposnak minket. A viselkedés: inkább ne is menjünk! Sors: a negyven évnyi pusztai vándorlás. Nem ez a nemzedék fog bemenni az ígéret földjére.
A Talmud Sotah 35a szerint ezek a kémek épp azokban a napokban azt látták, hogy nagyon sok kánaáni halt meg. Az országban mindenfelé temetés és gyász volt. Valójában az Örökkévaló rendezte így, hogy az ő mozgásuk ne keltsen feltűnést. Az ő történetük azonban úgy szólt, ahogyan a Tórában olvassuk:
„Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakosait!” (13:32. v.)
A valósággal nincs semmi baj. A történettel van baj, ami a fejekben körvonalazódik.
Volt azonban két ember a tizenkettőből, aki másképp látta. Az ő történetük másképp szólt.
„Bár Káléb csitította a népet, amely Mózes ellen fordult, mert ezt mondta: Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert le tudjuk győzni őket…” (30.v)
„De Józsué, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik az országba küldött kémek között voltak, megszaggatták ruhájukat, és ezt mondták Izráel fiai egész közösségének: A föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, igen-igen jó föld. Ha az Úr kedvel bennünket, akkor bevisz bennünket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek a föld népétől, mert a fél fogunkra sem elegek! Tőlük eltávozott oltalmuk, de velünk van az Úr! Ne féljetek tőlük!” (14:6-9)
Ugyanaz a valóság, de milyen csodás és igaz történet állt össze belőle!
A Talmud Sotah 34b beszél arról, hogy Káléb, amikor kikémlelte az ígéret földjét, akkor Hebrónban, az ősatyák sírjánál imádkozott, elkülönült a többi kémtől, ezért látta ennyire másként a dolgokat.
Azaz lehetünk tudatában a PBD-nek, dönthetünk úgy, hogy egy másik történetet mondunk, vagy talán felülről egy másik történetet kérünk ugyanahhoz a valósághoz. Nem vagyunk felelősek a minket körülvevő valóságért, de felelősek vagyunk a történetért, amit úgy döntünk, hogy magunknak mondunk róla. Felelősek vagyunk a viselkedésünkért a valósággal szemben.
Mi az, ami a sorsunkat megfordíthatja? Néha a legvalószerűtlenebb esemény.
Most vessünk egy pillantást a haftarára is! Negyven évvel ezek után történt, hogy Józsué két kémet küldött Jerikóba. Mintha a történelem ismételné önmagát, nem igaz?
A két kém kutyaszorítóba kerül, bemenekülnek egy prostituált lakására. Mint két menekülő pocok, akik a dübörgő csizmák elől szaladnak be egy rosszéletű asszony konyhájára, menekülnek a lenkórók közé. Ez se kezdődik valami dicsőségesen, igaz?
Ekkor megszólalt Ráháb:
„Tudom, hogy az Úr nektek fogja adni ezt a földet, hiszen rettegés fogott el bennünket miattatok, és máris reszket tőletek ennek a földnek minden lakója. Mert hallottuk, hogyan szárította ki az Úr előttetek a Vörös-tenger vizét, amikor kijöttetek Egyiptomból… …Amikor ezt meghallottuk, megdermedt a szívünk, és még a lélegzete is elállt mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fenn az égben és lenn a földön!” (Józsué 2:9-11)
Átfogalmazva: Izráel, ti még talán nem tudjátok, de győztesek vagytok. Mi már tudjuk.
Észbontó, nem? A tíz kém szavai negyven éven át ott visszhangoztak a pusztában: Senkik vagyunk. Nem győzhetünk.
Pedig Isten azt mondta: már győztél. Indulj el! Józsué és Káleb azt mondták: Istennel már győztünk. Induljunk el! De vajon igaz ez?
Most pedig egy kánaánita örömlány mondja ki, mintha nem is ő mondaná: Tudom, hogy már győztetek.
Ha Istennek nem hittünk, legalább higgyünk a lányoknak!
Ha pedig már itt járunk, felmerül még egy kérdés? Lehet, hogy már negyven évvel ezelőtt is elmondhatta volna ezeket a szavakat bármelyik kánaáni? Talán mondták is, csak senki nem hallotta meg?
Milyen történetet mondjunk magunknak?
Tényleg így működik ez? Mondogatjuk magunknak, hogy „Te vagy az ász, te vagy a jobb, győztesnek születtél”?
Azt hiszem, ez az a történet, amelyet Góliát mondott magának, mikor kiállt Izráel seregeit gúnyolni. A fáraó is győztesnek látta magát. Bélsaccár is diadalmasan itta a bort a Jeruzsálemből rabolt kelyhekből.
Erős énképpel lehet igazát látványosan felkenődni a valóság falára.
A titok ez volt: Megérteni Isten történetét. Úgy látni magunkat, ahogyan Isten lát.
Jerikó rettegett Izráeltől, bár bizakodott a várfalaiban. Ráháb talán életében először látta önmagát és a városát úgy, ahogyan Isten látta őket. Ez pedig joggal lehetett ijesztő számára. Ezért is menekült Izráel Istenéhez, épp a legjobb helyre.
Hogyan menekült meg?
A kémek pedig azt mondták neki: Mostantól különítsd el magad, és tarts szombatot…
Nem. Pedig szombatot tartani nagyon jó dolog. De ő ehelyett most egy vörös zsineget kapott. Egy jelet. Ezt kötötte az ablakára.
Nem emlékeztet ez valamire? A vérrel megjelölt ház, amelyet elkerül a pusztítás. Mintha Ráháb most élné meg Izráellel együtt a kivonulást, negyven év késéssel. Nem vagyok méltó. Nem vagyok szent. De rábízom magam az Örökkévaló irgalmára. Ez most egy nagyon jó történet. Megmenti az egész családot. Ez a vörös fonál „jobbat beszél…”
Ne magabiztos történetet mondj! Ne is kétségbeesett, bizonytalan történetet! Inkább lásd magad úgy, ahogyan Izráel Istene lát, mondd az Ő történetét.
Egy emlékeztető a végére
A hetiszakasz végén (ugrunk vissza negyven évet a haftarától) Mózes elrendeli a cicesz, a szemlélőrojtok viselését a ruhán. Négy kis rojt. Ha azokat nézed, talán nem tévedsz el.
Ha nem a saját erődben tetszelegsz, nem is a saját gyengeségeden rémüldözöl, hanem mindig eszedbe jut, ki vagy valójában és ki a te Istened.
