Jézus életében visszatérő téma a Szentély iránti tisztelet és ragaszkodás. 

 A gyermekség-történetekben olvasunk a közel bar-micva korú Jézusról, ahogy ottfelejtette magát a bölcsek körében, a Tóráról kérdezve.

Sírt Jeruzsálem felett. Látta a közelgő pusztulást és teljes lelkéből gyászolta azt. Követői ugyanezzel a fájdalommal látták és gyászolták, mikor a háború során az ellenállás értelmetlen önpusztításba csapott át. 

Jeruzsálemben a templom udvara különösen ünnepek idéején forgalmas piaccá változott. Az egyébként indokolt áldozati állatok kereskedelmére rátelepedett a korrupció és a haszonlesés, a hatalmas forgalom pedig lehetetlenné tette a templom csarnokaiban a tanulást, imádkozást. Sok jóérzésű rabbi nézte ezt keserűen.

Mikor Jézus „kiűzte a kufárokat”, a történet szerint az állatokat terelte ki egy ostorként használt kötéllel. A pénzváltók asztalait felborogatta, a galambárusoknak azonban csupán szóban mondta: „vigyétek ezeket innen”. 

Jézus prófétikus módon cselekedett, de nem okozott kárt, sérülést, nem szított lázadást. Ha ezt tette volna, a római hatóságok és a templomőrség azonnal lecsaphatott volna rá. 

Azonban Jézusnak ez a tette is arra figyelmeztetett, hogy a Szentély intézményeiben valami elromlott, olyan dolgok történnek, amelyek nem méltóak az Örökkévaló szentségéhez.