„- Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
…
– Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.”
Egy groteszk, feje tetejére állt világ szereplői, akik térdet hajtanak egy olyan nagymúltú étterem tudományos megfontolásai előtt, ahol korábban már orvost is öltek, ahol nem akadnak fenn olyan emberi apróságon, hogy valaki egy kést állított az egyik vendég hátába, sőt, tisztelik a gyöngyház berakásos ritkaságokat egy bicska nyelében is, és a legjobb körökbe jelent belépőt, ha valaki képes volt kórházba pofozni egy épp kihajózás előtt álló gőzös legénységét.
De ez még csak a kezdet. Később nyerünk bepillantást a szingapúri alvilág klubjainak totálisan kifordított életébe, és fogjuk a hasunkat a nevetéstől. Ez Rejtő.
Honnan szedte az író ezt a fonák világot?
Mondják, hogy fiatalon sokfelé megfordult, Nyugat-Európában, picit Észak-Afrikában is. Végzett nehéz fizikai munkát, csavargott, de valószínűleg sosem volt az Idegenlégióban. Viszont nagyon is élesen, kritikusan látta, megismerte az embert, a kikötőket és a két világháború közötti baljós világ viszonyait.
Később kabarészerzőként, rendezőként, fordítóként tevékenykedett, és elkezdte írni filléres regényeit. Ponyva? Dehogy! Csak bontsuk ki kicsit az álcájából, és máris többet fogunk látni belőle.
Rejtő vajon Rejtő lehetett volna a zsidósága nélkül?
Erről is emlékezzünk meg egy picit! Reich Jenő néven született, és valójában így is halt meg. A Rejtő maga is írói név volt, de sosem magyarosíttatott hivatalosan.
Rejtő humora, amit annyira szeretünk, valójában beleillik a Közép- és Kelet-Európa zsidóságának öniróniájába, rendszerkritikájába, a túlélés zsenialitásába. Megjelenik a „hücpe”, a pofátlan, bevállalós bátorság, amivel az elkeseredett kis ember mégis megoldja a helyzeteket. Pl. egész jól megértteti magát spanyol nyelven néhány előétel nevének ismeretével.
A komédia mögött ott van a tragédia, amit úgy teszünk a helyére, hogy megtanulunk rajta nevetni. Rejtő szereplői élete tele van rejtett fájdalommal, traumákkal, valahol mind menthetetlenül kisiklottak, és mégis túlélnek, mi pedig a legteljesebb tisztelettel és kegyelettel figyelhetjük őket, és közben szakadunk a röhögéstől. Nem őket, nem a fájdalmukat nevetjük ki, hanem a küzdelmük során keletkező káoszt. Rejtő ugyanis szerette és értette a hőseit.
Rejtő élete, humora, sorsa is szorosan kötődik a zsidósághoz. A keleti fronton, munkaszolgálatosként eltűnt. A sírja ismeretlen, ahogyan Izráel sokmillió gyermekéé is. Nem. Rejtő zsidóságát nem tudjuk kivonni ezekből a regényekből.
Egy teljesen ide nem illő párhuzammal: Az Újszövetséget is olvashatjuk anélkül, hogy értenénk, zsidók írták zsidóknak.
Rejtőn is nevethetünk jókat, de többet értünk belőle, ha ismerjük a zsidóság, vele együtt a szerző sorsát is.
Züllött jóság
Rejtő hősei egy megromlott, sőt, megtébolyodott világban élnek. A hatalom hamis tekintély mögé bújik. A hatalom emberei gyáván megfutamodnak, a tudósok gőgösek és rövidlátók, a kitörő totális anarchiában sokszor a törvényen kívüli gazfickók helytállásán múlik minden.
Ezek a gyanús alakok egy kifordított erkölcsű, minden emberi tekintélyt és szabályt feje tetejére állító saját univerzumot teremtettek, ahol látszólag a jót büntetik, a rosszat jutalmazzák.
„Csak a ruhatárban leadott értéktárgyakéret nem vállal felelősséget az Igazgatóság”.
„A helyiségbe lőfegyvert, ólmosbotot, kést, boxert, vagy bármilyen gyilkolásra alkalmas szerszámot behozni ajánlatos.”
De ezek a gyanús alakok mégis ismernek olyan erkölcsi szabályokat, amelyek egyetemesek. Természetesen nem a „Ne ölj” és a „Ne lopj” nehezen betartható parancsolatairól van szó.
Inkább olyanokról, hogy
„ha egyszer rongy lett, akkor békén kell hagyni”
azaz aki a földön fekszik, már nem bántjuk.
Vagy ahogyan a Főorvos beszélt a házastársi intimitásról:
„Mi nem vagyunk tisztességes emberek, sok itt a tolvaj, rabló és más szakmunkás, de az a véleményünk, akiket a pap összeadott, azok ne gyilkolják egymást.”
Általában felértékelődik ezekben a körökben a bátorság, hűség, a gyengébbek védelme, lázadás az ártatlanok elnyomóival szemben, a méltányosság, a kötelességtudás, akár jutalom nélkül is.
Piszkos Fredről is megtudjuk, hogy iszonyatos veszteségeken ment át, fellibben a fátyol a múltjáról, mielőtt elzüllött volna, és megtudjuk róla, hogy örökké szereti a családját, félti a gyermekét, hűséges a hazájához. A könyörtelen, távolságtartó maszk alatt olyan valaki rejtőzik, aki igaz barát, sőt, mentor. De ha valaki ezt a belsőt megérintené, azonnal el is tűnik. „Én köpök rátok.”
Itt pedig felvetődik az erkölcsi parancs nagy kérdése. Hogy mi jó és mi rossz, akkor ragyog fel leginkább, amikor a társadalmi konvenciók működésképtelenné válnak. Ilyenkor még a kikötői söpredék is ismeri és érti mit súg az egyetemes jó.
Ez egy fölfelé mutató kéz, még ha piszkos is.
Az álruhás király
A történet fókuszában Fülig Jimmy és egy álruhás király helycseréje áll. A két ifjú egy hajóúton barátkozik össze, és határozzák el a turpisságot. St. Antonio főherceg látni szeretné a kikötők világát, és élményeket gyűjtene, mielőtt az uralkodás kötelezettségei a palota falai közé zárják.
Fülig Jimmy egycsapásra trónra lép, és itt is el kell mondanunk, hogy bármennyire is egy börtönviselt, szélhámos bicskás, semmilyen rosszhiszeműség nincs benne. Helytáll az összeesküvésekkel átszőtt udvari életben, és ösztönösen érzi, ki az, akit védenie, ki az, akit lelepleznie kell.
Az álruhás király motívuma azonban még ősibb húrokat penget meg. Miért szól annyi mese az álruhás királyról, aki a kellő pillanatban leplezi le magát? Miért szeretjük Mátyás király meséit? A bölcsek szerint minden nemzedékben megszületik a Messiás, csupán nem lép elő addig, amíg itt nincs az ideje. Miért vágyunk annyira erre a titkos Messiásra?
Szeretnénk olyan uralkodót látni, akit nem a koronája tesz naggyá. Az ifjú herceg, bár elzárt, elkényeztetett gyermekkort tud maga mögött, mégis meg tudja mutatni ezt a vágyott karaktert. Nyitottság, kíváncsiság, megértés mellett bátorság, erkölcsi érzék, furfang lakik benne. Megtanulja használni az öklét és a „suhit” (a kabát alatt hordott rövid furkósbotot) is, kivívva még a könyörtelen „Tulipán” tiszteletét is. Sőt! A halállal is bátran néz szembe. Nem pánikol, megőrzi méltóságát.
Megismeri és megbékíti az ellenségeit, szolgálatába állítja a lázadókat, elnyeri menyasszonya kezét és így tér vissza a trónra, hogy végső igazságot szolgáltasson. Mesébe illő, igaz?
Ne nézzük le a meséket!
Nem, természetesen nem gondolom, hogy Rejtő Jenő különösebben vallási szempontokat tartott volna szem előtt. Egy jó sztorit írt. De hogy mitől jó egy sztori, ez az emberiség közös kincse, nagyon mélyen belénk kódolva. Ez a mesék titka. Mikor Rejtő lelkében megpendül egy húr, egy másik húr bennünk rezgésbe jön. Valaki ezeket a húrokat okkal hangolta be így.
(Többek között erről meséltem Savuot/Pünkösd éjszakai programunkon.)
